Napló Kedvesemnek

A legszebb búcsúlevél…

El kell kezdeni. Nagyon nehéz, de ki kell mondani, hogy megmaradjon, ha már nem leszek, mert másként sosem tudnátok meg. Nem hallgat meg senki, így egész életemen át kísérő barátom – az írás – lesz ezúttal is a tanúm arra, mennyire próbálkoztam. Próbáltam túlélni, elfelejteni, más irányba indulni. Túl gyenge vagyok ahhoz, hogy ezt megtegyem, s bár napjaink társadalmában ez szégyen, a lelkem mélyén büszke vagyok arra, hogy ennyire tudok szeretni, és nem tudok együtt élni a fájdalommal, ami részben a saját hibám, részben a körülmények összjátéka, de semmiképp sem más hibája, és szívből sajnálom.

Drágám, bocsáss meg mindenért, amit szerinted ok nélkül tettem ellened. Két emberen múlik egy kapcsolat, és nagyon sokat hibáztál, de ugyanennyit hibáztam én is, nem tudtam azokban a pillanatokban másképp tenni. A gondolat, hogy elveszítelek, hogy az életünk, a boldogságunk mások kezében van, tehetetlenné tett engem is. Bárcsak a Te kezedben lett volna, ahogy a környezetem gondolja  – én felmentelek, tudom, hogy nem Te irányítasz, vagy ha igen, akkor vállalom a tévedésemet és a hitemet abban, hogy Te másképp csináltad volna, ha hagyták volna. Egész életedben zsaroltak, de ezt csak én toleráltam feléd. Gonosznak mondanak, lelketlen bohócnak, akit marionett bábuként rángatnak… talán az vagy, Kicsim, Te is tudod. Valaki mindig rángat, valamerre mindig forogsz, és belül mindig vívódsz, hogy talán nem is az a jó irány. Képtelen vagyok haragot vagy gyűlöletet érezni irántad, mert az olyan, mintha magamat gyűlölném. Ennyi adatott, tíz év, melynek minden Veled töltött pillanatában boldog voltam és csak ez számít. Nem érdemelsz semmit, hisz nem is létezel, de ahogy Te mondtad néhány éve; „nálam jobban Téged soha, senki nem fog szeretni.”

Szívesen átadnám az életem valakinek, aki örülne neki. Nekem nem kell, kettévágtak, és megfulladok. Bár segíthetnék valakinek, aki szeret és akit szeretnek azzal az élettel, ami belém szorult, és nehezen akar távozni. Te meghaltál számomra, és így nincs értelme levegőt vennem. Más ez a gyász, és más vagyok én. Egyetlen egy embert szerettem, és viseld a felelősségét, mert Te voltál az, és miután megtaláltalak, befejeződött az az élet, amit elképzeltem magamnak – nem vagyok, nem létezem, és nem tartom magam semmire. Ócska, hazug képzelgéseim vannak az önértékelésem színes palettáján, melyek megfertőztek, és nincs menekvés. Játszom pókerarccal a játékaidat, s mindezt miért? Mert Te úgy kívánod.

Boldoggá tettél, aztán lemondtál rólam, ezt el kell fogadnom. Azt mondtad, nem tudsz értem felelősséget vállalni. Vállaltál valaha, Édesem? Ott voltál valaha, amikor kellettél? És én mikor nem voltam ott? Előre lejátszott meccs volt ez, és Te tapasztaltabban, okosabban játszottál. Ez a munkád és Tökéletes vagy benne. Mégis bár érinthetném a kezedet még egyszer vagy érezhetném a hajad illatát… Csak egyszer adná az Ég, hogy mielőtt elsötétül minden, újra láthassalak, és beleszédülhessek az otthonosságba, ami Te vagy. Puszta idill ez, de jó érezni, mit jelentesz – minden kis oxigén atom, ami a tüdőmig eljut, általad jön létre, nincsen ez máshogy;  levegőt csak azért veszek, hogy láthassalak egyszer újra, utoljára. Már csak egyszer szeretnélek látni, aztán eltűnök ebből a világból, mert bár senki nem hiszi el, de nem megy nélküled. Nem Te vagy az oka, Te csak a része vagy ennek. Ettől függetlenül le kell írnom, mennyire szeretlek és ismerlek. Soha nem tudnék a létezésed nélkül élni, ha Te holnap meghalnál, én egy perccel sem élnék tovább – elmegyek hát hamarabb, hogy ne fájjon többé semmi. Kicsi Manó, elfáradtam. Tudod milyen ez, ugye? Nem miattam érezted, olyan magasra én a ranglétrán nem jutottam nálad, de érezted már. Aztán jöttem én. Nekem nem jön senki, mert én valóban Neked születtem, és a mi halálunkkal véget ért az életem. Közhelyesen hangzik, tőlem szokatlan, de ráébredtem, hogy ez teljesen egyszerű, és így működik. Csoda, ha megtalálod a másik feledet, és gyilkos, ha elveszíted… Az én lelkem nem teljes, így nem tudok tovább működni se magam, se a világ irányába. Nem illeszkedsz már bele a képbe, s hiába suttogom, nem hallod már meg, nem akarsz meghallani. Sosem hagynék Rád terhet, így most is azt hazudom: nem a Te hibád.

Szeretlek. Téged egyes egyedül.

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!